Harc a tehetetlenséggel - (Lupta cu inerția) - Nicolae Labiş

A közember

I. Dilemma

1. A közember látomása

Valójában, de képzeletemben sem
Érzem én a hegyeket, mint ahogy éreztem
Némelykor mesék történetében,
Mikor úgy tűnt, újra gyerek lettem,
Mikor madarak és őzek jártak vélem,
Mikor virágokkal ékeskedtem, mikor nem léteztem.

Egy alkonyt látok tele fénnyel
Lebegni egy fenyőbokor fodrán,
Középen a tisztást tompa holdsugárban,
Ahova, valaki belerajzolta
A makulátlan gyereket, kit hajdanában,
Mint engemet, épp úgy szólítottak.

A látomás közelebb jön és megnő,
Előttem van, mint egy nyitott szem.
Ajkai remegnek és valamit dadog:
,,Álmomban is láttalak – te rossz idegen”...
És az ajka ijedten tovább pusmog –
,,Rossz idegen, menj el” – mondta nekem.

,,Mit akarsz te gyerek? Nem lehetek ismerős!
Mért nézel lelkembe, mint egy zsákba?
Láthatod nincsenek abban játékok.”
,,Azért olyan fakó a lelked és árva.”
És én elhallgattam mélyen megalázva.

,,Rossz vagy idegen. Igaz-e nem tudom,
De láttam álmomban, ahogyan valaki
Az embereket korbáccsal üti –
Te szolgalelkű álltál a jobbján.
Ő ordította: - te is így fogsz nőni!
Mikor megnövök, én nem leszek olyan.”

Homlokomon hideg veríték –
,,Hagyd abba bíráskodásodat
Keress más áldozatot és mondd neki
Ezt a kínzó és csalóka álmodat,
Az akasztást érdemelnéd ki,
Hogy ne zavarj életükben másokat.”

De egyszerre körülöttem tengernyi hang,
Zajos, nagy lármával kiáltoztak:
,,Hallgasd, te, lenti idegen.
Hallgasd a gyereket! Hallgassad-hallgassad!"
Óh, kiáltoztak szomorúan, fájón és süketen -
,,Hallgasd a gyereket! Hallgassad-hallgassad!"

A fiút azóta többé sose láttam,
De egy előérzettől megborzadtan
Ismétlem az átkot, amit mondott
Remegő hanggal és vékonyan,
Keresem az erdőkben a nyomot,
Észrevétlen keresem őt álmaimban.

Nekem ma az erdők idegenek,
Fák csupán, kövek, zúgás és virágok,
És a rémképekkel megtelt álmaim
Sem olyan tiszta látomások...
Lelkemre dobált fekete kockáim -
,,Miért mondtad gyermek: rossz vagyok?"

2. A közember határoz

,,Én az életemet lezártam lakattal,
Hol napokig éltek hiába sokan,
Tömérdek értelmes gondolattal
Összeállt a védőfal gyászosan.

Összetákoltam ártatlan mentelmemet,
Hogy létem a kemény munkától eltérítsem:
Ha ösztökélné a szenvedés lelkemet
Vajon, akkor is szükségesnek hiszem?

Még, ha élettelen erők is vernének,
Melyek gátolják az élet magas röptét,
Elfogadnám akkor is a tespedésnek
Ily andalító és unalmas létét?

Azt kérik, hogy azokat ütlegeljem,
Kiket szolgáltam, a dögvész rám terül.
Muszáj lesz, tudom, magamat is verjem
Sajnálkozás nélkül és kíméletlenül.

Megmaradt elveim, szomorú csapatok,
Miket nyers létem borával erősítek,
Az emberekhez, kik elhagyott barátok,
Alázattal, de elszántan visszatérek

Egy alkonyt látok tele fénnyel
Lebegni egy fenyőbokor fodrán,
Középen a tisztást tompa holdsugárban,
Ahova, valaki belerajzolta
A makulátlan gyereket, kit hajdanában,
Mint engemet, épp úgy szólítottak.

Én most egy fájdalmas örömet érzek,
A gyerek szemét érzem rám szegezve
És halántékom forró lüktetését,
Zavart vagyok, de szállnék a fellegekbe...
- Gyermek, beismerem szívem tévedését,
De mégis, miért nézel így, rám meredve?"

II. A megújulás

1. A közember kijön az irodából

,,Jó reggelt, hegyek. Nehezen, rossz idők
Álmából ébredek, de újra nézhetlek,
Jó reggelt, gyönyörű tiszafa erdők,
Jó reggelt, felfrissülő kikeletek.
Jó reggelt, emberek. Halálos álmokban
találtam henyélő és vesztő csapatra,
Jó reggelt, elaludt falvak a távolban,
Jó reggelt, fénylő napokra kivirradva.

Jó reggelt, végtelennek tűnő utakon,
A lidércálmaimban gyakran láttalak...
Kezemet s az arcom megmosom harmaton,
Mezők illata már oly régen vártalak.

Tétova lépteim keresik nyomomat
A porban, amelyen régebben jártam.
Rég eltaposták a régieket az újak,
Reménytelen, hogy újra megtaláljam.

Tartós alapokra, gyötrő fáradságban
Építenek fel egész háztömböket.
Az élet forró s széles alázúgásban
Naponta teremt újabb törvényeket.

Jó reggelt, fénytől megrészegült madarak,
Egyszer hívtatok, versenyezzek veletek,
Elfogadtok most, hogy az évek elmúltak?
Vagy megtagadjátok egykori kegyetek?

A nagy szélben lelkem felfúvódik szárnynak,
A fák között a percek repülést zúgnak.
Mező nedve forr, madarak rikoltanak...
Dorgálóan, csak az emlékek hallgatnak.”

III. Felső fokozat
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
2. Általános kép

A vég nélküli s a végtelen folyón siklanak,
Az idő folyamán, végtelen hajóhadak tova,
Árbocaik keletre, nyugatra s az égre mutatnak,
Az árboc nélküli, a beteg világ hajóroncsa.

És ez a végtelen elvarázsolt víz magába zárja
A sorsokat, a nagy feledés zöld hullámai alatt,
Hol annyi sors az örök nyomért a hullámokat szántja,
Reméli örök csillogása múlhatatlan marad.

És a folyó elkanyarog magas messzeségek felé,
Özönlik sápadt vizeivel és gyors rohammal támad,
Hullámok bugyogását hallom, múló kórus énekét,
Amely egy csörömpölő, nagy tengeri csatából árad.

A fedélzetre íjászokat hívnak a világ roncsai -
Szellemeket, az ereikben még vérrel -
Alant rabok nyögnek s vadul csörögnek láncaik,
Nyilak süvítenek álnok repülésben.

A világ hajói tele páncélos emberekkel,
Verdes a vörös zászló,
Árnyak, még vértől dagadó ereikkel,
Hátulról gázlók.
De a világ hajóit a győztes hullámok lengetik,
Felriadva,
A roncsok alján bilincsek hullanak, visszhangzik
A véső zaja,
És a folyó elkanyarodik egy messzi csillagba.

Az idő folyamán ifjú hajók siklanak.
Éles fényszórókkal hatolnak át vak éjeken,
Soha el nem sötétülő hegyes sugarak,
Én, egyszerű matróz, ezt a fényt szeretem.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
4. Az egyéni boldogság felé

Gyáva álmom rossz emlékké sorvadt mára,
Amely folyton erősödök azóta...
Megjavult már lelkem világa,
Szarvasok csapatban dobognak át rajta,
A nap és hold alatt folyton
Egem tiszta csengője kolompol.
Üres kézzel reggeltől sötétig
Lelkemben aratás vagy szántás zajlik,
Gondolatok emelkednek, a kutakat ássák,
S a tavasz dalait énekelik -
Az én dalaimat - források dudorásszák.

És mégis valami hiányzik. Éhesen
Szívem még dobog, követel.
Hiányzik egy virág, mi nincs kinyílva
Sem mély álmaimban,
Sem elsietett munkáimban.

Felébredtem és gyorsan elindultam
Az erdő harmóniáján űzötten,
A hegyi levegőtől elkábultam
A tisztáson zergéktől bűvölten,
És ámultam repdeső szárnyak tarkaságán,
A levélboltozat halk susogásán...
De nevemet nem kötöttem
Egyetlen kerekded levelű fához sem,
Magamhoz egy zergét sem csalogattam,
Hogy finom szarvai közt megcsókoljam,
Majd, mindketten a szélben, a fényben

Induljunk szökdelve piros, vasas sziklákon át...
Lehet, azért akartam ok nélkül kiáltani,
De visszafogtak, megszégyenítve, a szigorú fák.

Felébredtem és aztán elindultam
A falvak felé, kerékcsikorgástól gyötört szekéren,
Parasztokkal beszéltem és fiatal lányokkal,
Mellettük szomorkodtam és mulatni velük mentem.
Kérdeztem: Ti, naiv filozófusok, válaszoljatok nekem,
A nagy életnek mi a titka? Én mit tehetek?
Egyiktől a másikig jártam, mint az erdőben,
A varázsról érdeklődve, fától fáig mentem -
A kérdésre egy választ komponáltam
Összeszedve mindent mindenkitől,
Mint az erdőben számtalan levéltől...
Felébredtem és aztán elindultam
A kevély, antennás tetejű, tömbházak közé,
Villamosok kemény zenéjére táncoló házakhoz,
Melyek ontják a szédítő és sokszorosított zenét,
A komoly zene testvérét, síkok és szögek,
Fővárosi harmónia, acélnyalábok és lendületek.
De nem kötődtem egyetlen kuckóhoz sem,
Egyetlen fényes ablakhoz sem az elhagyatott éjben,
Mindenhol gyújtottam egy fényt és összegyűjtöttem
Magamnak. Ezért egy ablak sem
Gyúlt ki, egy sem sötétült el.

Mondjátok, sokat láttam, de nem őriztem semmit meg,
Nem választottam semmit a világ gazdag terméséből,
De láttam és használni fogok valami különöset,
Egy élénkpiros csillagzatot az égen,
És elbűvölt lelkem csak hozzá emeli
Szerelmes suttogásomat, egyedülit,
,,Csillagzat ott fenn
Az azúrkék égen,
Törvények, amit tudok,
Fényes, élő Pásztorbot,
Csillagzat ott fenn,
Bolygója világomnak,
Mit nehéz esők tisztítanak,
Szállj nagy gyűrűjén pályádnak...
Csillagzat ott fenn,
Hullása öreg csillagoknak
Idő mélységébe,
Holtak kietlenségébe...
Csak te nem lehetsz nyugodt,
Fényes, élő Pásztorbot,
Csillagzat ott fenn."
Szállj az éjbe tiszta suttogás,
Lelkem rezdülése halk muzsikálás,
És mégis valami hiányzik. Éhesen
Szívem még dobog, követel,
Megjavult már lelkem világa,
Szarvasok csapatban dobognak át rajta,
A nap és a hold alatt folyton,
Egem tiszta csengője kolompol.

5. Az első emlékek tisztása

Újra látom az első emlékeim tisztását -
A gyerek, aki régen voltam jön felém,
Lassan beszél harapdálva vékony ajkát...
- Tetszel nekem. De én mégis jobb leszek, ne félj…

És néz ő engem tündöklő kevélységgel,
Körül a ringó erdő zöld gyűrűjében
Meghatódva állok, könnyes gyöngédséggel,
- Buta gyerek, meg sem látod igyekvésem?

Added by: haver

Translator: Csata Ernő
Language: Hungarian


see more poems written by: Nicolae Labiş



Share: